Az ember teljesen természetes, hogy nem feltétlen szereti a hangját visszahallgatni egy-egy felvételen, vagy nem szereti látni a járását és a viselkedését, hiszen nem szokta meg, és van magáról egy belülről kialakult képe, ami nem feltétlen egyezik azzal, amit ezeken a felvételeken látni szokott. Ez pedig sokszor nehéz érzéssel tölt el bennünket. Én ugyanígy vagyok a fotók világával is. Elég fejlett az énképem, és nem hiszem, hogy tökéletesnek kellene lennünk, de valahogy én eddig akárhány fotózáson voltam még mindig csak csalódás lett a vége részemről.
Nem csak a képek miatt, persze azon sem igazán tudok magamnak tetszeni, még akkor sem, ha mások, olyan barátok, akik tudom, hogy őszinték elmondják, hogy semmi baj nincs a képekkel, hanem bizony az egész fotózás folyamata. Én mindig feszengek és nagyon frusztráltnak érzem magam, pedig számtalan ember számolt már be kellemes, jó hangulatú fotózásokról, ahol egyáltalán nem volt ideges és egyszer sem alakult ki benne rossz érzés. Én pedig annyira vágytam már egy ilyenre, hogy az egyik barátnőmtől, aki ezt mesélte elkértem a fotós elérhetőségét.
Ő pedig meg is adta Szalai Balázs nevét és telefonszámát, akit szinte azonnal fel is hívtam, és azt kell mondjam, hogy egyáltalán nem is bántam meg. Már az első beszélgetés során tudtam, hogy jó döntés volt felemelni a telefont, és azt is, hogy ezek igazán olyan képek lesznek, amikre büszke lehet az ember, mégis hiteles tud maradni, én ugyanis nem szeretem a mű, agyon beállított képeket.
Balázs mihelyt megérkeztünk oldani kezdte bennem a kialakuló feszültséget, és azt mondhatom, hogy ennek köszönhetően egy tökéletes fotózáson vettünk részt. A képek iszonyatosan jók lettek. Lehet hogy nekem mindig is csak az hiányzott, hogy a saját mozdulataimat és arckifejezéseimet lássam a képernyőn. Ennek a tökéletes fotózásnak pedig a végeredménye is tökéletes lett.